Miért omlott össze az ókor egyik legnagyobb, de legkevésbé ismert civilizációja? Rekonstruálták a négyezer évvel ezelőtti tájat az Indus völgyében, és megtalálták a Harappa-civilizáció elveszett ütőerét.

Az Indus-völgyi kultúra - más néven Harappa-civilizáció - mintegy négyezer évvel ezelőtt virágzott. Egykor ez a civilizáció volt a legnagyobb a világon: egymillió négyzetkilométerre terjedt ki, az Arab-tengertől az Indus síkságain át egészen a Gangeszig. A mai Pakisztánt, Északnyugat-Indiát és Afganisztán keleti részét is magába foglalta. Az akkori világ lakosságának tíz százaléka élt itt.

A legnagyobb, de kevésbé ismert kultúra ez, hiszen "kortársait" az ókori Egyiptomot és Mezopotámiát sokkal alaposabban tanulmányozták a kutatók. Pedig a harappaiak az első nagy városi kultúrák egyikét alakították ki. A többi folyammenti társadalomhoz hasonlóan, az évente rendszeresen érkező áradás termékeny hordalékára alapozták gazdaságukat és gazdagságukat.

A Woods Hole Oceanographic Institution geológusa, Liviu Giosan szerint most sikerült modellezniük azokat az éghajlati változásokat, amelyek 5200 évvel ezelőtt kezdődtek, és 3900-3000 évvel ezelőtt értek véget. A köztes időben az Indus-völgyiek kiépítették a civilizációjukat, városaikat, majd megkezdődött az összeomlás. Ez az utolsó periódus az utolsó 900 évben tarthatott.

Giosan a vezető szerzője annak a tanulmánynak, amelyet a Proceedings of the National Academy of Sciences című kiadványban publikáltak a kutatók. A harappai kultúra vizsgálata azért volt sokáig nehézkes, mert a civilizáció nyomait nem az Indus mai völgye mellett találták meg, hanem csak az 1920-as évektől kezdték feltárni, a nagy folyóktól viszonylag távol, sivatagi területeken.

A kutatóknak ezért rekonstruálniuk kellett a mitikus folyók alkotta tájat, amelyek az ősi kultúra számára életet adtak. Az akkori városok lakói nemcsak egymással folytattak élénk cserekereskedelmet - amit a belső kereskedelmi útvonalak páratlan gazdagsága bizonyít -, hanem például Mezopotámiával is. Épületeik, művészetük és kézműiparuk rendkívül fejlett kultúrára utal az Indus mentén.

Amerikai, angol, pakisztáni, indiai és román kutatók (régészek, geológusok, matematikusok) 2003 és 2008 között Pakisztánban, az Arab-tenger partvidékétől a pandzsábi termékeny, öntözött völgyeken át az északi Thar-sivatagig terjedő területeket fésülték át. Felhasználtak műholdképeket és olyan térképészeti adatokat is, amelyeket korábban a világűrből végzett radaros felmérések során készítettek (Shuttle Radar Topography Mission

A kutatók elkészítették a térség digitális térképeit, majd összeállították a felszín földtani kronológiáját. Nemcsak a természeti erők hatását, hanem az emberi beavatkozás nyomait is igyekeztek feltárni. Elsősorban az Indus és a környező folyók által létrehozott formákat tanulmányozták.

Dorian Fuller, a University College London régésze az egykor itt élők életmódját, településeik kialakulását és az általuk termesztett növényeket vizsgálta. Elsősorban természetesen a változásokra voltak kíváncsiak a kutatók. Különösen érdekes volt a lakosság egyre keletebbre vonulása, illetve az, hogy a hanyatló nagyvárosokból kisebb, agrárjellegű településekre költöztek el az emberek. A kutatók most megállapították: a monszunesők ritkulása okozta a folyók vízhozamának csökkenését, ami kulcsszerepet játszott a harappai civilizáció összeomlásában. Ez a kultúra is a folyók áradására alapozta terményfölöslegét.

Tízezer évvel ezelőtt változott kedvezően a helyzet

A rekonstrukciók alapján kiderült, hogy tízezer évvel ezelőtt a táj képe jelentősen átalakult. Mielőtt a lakosság idetelepült volna, a Himalájából eredő, vad és erőteljes Indus folyam és mellékfolyói völgyeket vájtak saját termékeny hordalékukba. A hordalék a növénytermesztés számára kiváló adottságokat jelentett, a sivatag év közbeni vízellátását pedig a monszunesők biztosították. Az esők kisebb, a sivatagot keresztül-kasul bejáró folyókat hoztak létre. Ezek is termékeny talajrétegeket hagytak maguk után - méghozzá nagy területen.

A kutatók azonosítottak egy olyan tájegységet, amely környezeténél 10-20 méterrel magasabb, dombos síkság volt. 100 kilométer széles és 1000 kilométer hosszú, különleges területről van szó, amely az Indus mentén húzódik. Ezt a folyó építette a saját hordalékából, mielőtt jelenlegi, alsóbb folyását elérte volna. A mellékfolyók ezt a hatalmas területet is behálózták, és vízzel, valamint termékeny hordalékkal látták el. A harappai kultúra ezen a hordalékgerincen alakult ki, amelyet a monszunesők tápláltak mintegy 2000 éven át

Amikor ezek az esők ritkultak, nehezebben kiszámíthatóvá váltak, megnehezedtek az életfeltételek a sivatagban. A folyók járásnak változását mutatja, hogy a sokáig hiába kutattak a tudósok egy mitikus folyó, a Sarasvati után. Az ősi, 3000 évvel ezelőtt keletkezett indiai, szanszkrit nyelvű írásokban, a Védákban emlegetett folyót úgy jellemezték, hogy az a Gangesztől nyugatra, "a hét folyó földjén" található.

Az Indust persze ma is ismerik a kutatók, mellékfolyóit is, de a Sarasvati - amely állítólag vizével felülmúlta társait - valahogy "eltűnt". Annyit tudtak róla a kutatók, hogy a hegyektől az óceánig hömpölygött, de aztán egyszer csak nyoma veszett a forrásokban. Az írások alapján feltételezték, hogy egész évben víz folyt benne, így nyilvánvalóan a Himalája gleccserei táplálták a Sarasvatit - ám azóta ezt az álláspontjukat módosították a kutatók

Manapság is található ugyanis a környéken egy időszakosan létező folyó, amely csak erős monszunesők idején hoz magával vizet a térségbe. Ezt a folyót Ghaggarnak nevezik, amely a száraz, kiszáradt Hakra-völgyben rakja le hordalékát, ha egyáltalán eljut odáig. A nemzetközi kutatócsoport most azt állítja, hogy ez a Ghaggar-Hakra folyó lehetett a hindu mitológiában emlegetett szent folyó. A Sarasvati elhelyezkedése ugyanis nagyjából megfelel ennek.

Most régészeti kutatásokkal igazolták, hogy a folyó mentén intenzív betelepülés zajlott a harappai időkben. A geológiai bizonyítékok - hordaléklerakódások, a terület topográfiája - is megerősítették, hogy egykor itt bővizű folyók voltak az erős monszunesőknek köszönhetően. Ám éppen a monszunesők megritkulása és rendszertelenné válása okozta a folyó elapadását, időszakossá válását a környéken.

Körülbelül 3900 évvel ezelőtt a harappaiak találtak egy menekülési útvonalat keletre, a Gangesz folyó felé. Itt a monszunesők megbízhatóak, kiszámíthatóak maradtak. Ez a keletre húzódás kisebb közösségek, gazdaságok kialakulásához vezetett. Ezek már nem tudtak annyi terményfölösleget előállítani, amennyi nagyobb városok eltartására elég lett volna, de azért megbízhatónak bizonyultak a lakosság táplálására - véli Fuller.

A városok összeomlása így összefüggött a folyók járásának megváltozásával, azzal, hogy az Indus és a Sarasvati (Ghaggar-Hakra) kiszámíthatatlanná vált, illetve a szárazság miatt időnként az utóbbi alighanem el is apadt. Ezért jöttek létre helyettük kisebb mezőgazdasági közösségek. A harappai civilizáció számos értéke, eredménye, így a "városi művészetek" is eltűntek, de a mezőgazdaság fennmaradt és egyre változatosabbá vált.